A Barcaság

A tíz csángó-magyar melett 13 szász település ékesíti a Barcaságot: Barcarozsnyó (Rozsnyó, Cumi­dava vagy Rosae vagy Villa Rosarum, Rosenau, Rusnâ, Râşnov), Barca­szent­pé­ter (Szentpéter, Mons Sancti Petri, Pe­tersberg, Pitters­barch, Sânpetru), Bot­falu (Bott, Brenndorf, Bod), Feketehalom (Cidium, Zeiden, Zäöeden, Codlea), Barcaföldvár (Földvár, Cast­rum Sanctae Mariae vagy Marienberga, Marienburg, Mär­rem­birg, Feldioara), Höltövény (Villa Heltven, Heldsdorf vagy Hültzdorf, Hölzdorf, Hălchiu), Keresz­tényfalva (Villa Cristiani vagy Nova Civitas vagy Neapolis, Neustadt, Noscht, Cristian), Prázsmár (Tartilleu, Tartlau, Tuartlen, Prejmer), Szászhermány (Hermány, Mons Mellis, Honigberg, Huntschprich vagy Hoenschbrich, Hărman), Szászmagyarós (Magyarós, Villa Nucum, Nußbach, Nassbich, Măieruş), Szász­ve­res­mart (Veresmart, Villa Rotbak, Rotbach, Roiderbrich, Rotbav), Szászvolkány (Volkány, Villa Vulcani vagy Villa Wolkan, Wolkendorf, Wulkendref, Vulcan vagy Vâlcândorf), Vidombák (Wiedenbachum, Weidenbach, Wejdebich, Ghimbav).

Történelmileg a Barcaság része a szász Sárkány (Sarcam, Schirkanyen, Schirkonjen, Șercaia), valamint az újabb megyehatárok miatt a magyar Bodola (Budille, Bodila vagy Bodeln, Budila) és Keresztvár (Nyén, Nien, Kreuz­burg vagy Thell, Krezbirg, Teliu vagy Tiei).

A Barcaság – s így a Magyarország – határát olyan települések védték, mint Predeál (Schanzpass, Predeal), Felsőtömös (Obertömösch vagy Contumatz, Timişul de Sus), Alsótömös (Untertömösch vagy Unter Contumatz, Timişul de Jos), Bodzavám (Bosauer Zollamt, Vama Buzăului), Törcsvár (Törcsfalva, Tydricus vagy Castrum Törts, Türzdorf, Tölzburg, Bran), Zernyest (Zernest, Villa Czerne, Zernescht vagy Zernen, Särnescht, Zărnești), Vledény (Wladen, Vlădeni), Szunyogszék (Szunyogszeg, Czintzare, Schnakendorf, Dumb­ră­vi­ța vagy Țințari) – itt, s a hozzájuk tartozó falvacskákban már jelentős román többség alakult ki.

Természetesen a Barcaság fővárosa és koronája Brassó (Corona, Kronstadt, Kruhnen, Braşov) városa.

Hogy mikor alakultak ki ezek a települések? – nagyrészükről semmiféle írásos emlékeink nincsenek, csak fel­té­te­le­zé­sek­be bocsátkozhatunk.

20 millió évvel ezelőtt ezen a helyen melegvizű tenger, az ősi Pannon-tenger hullámzott. A Pannon-tenger mintegy 9 millió éven át létezett, Korallszigetek, zátonyok emelkedtek ki belőle, aljára állandóan rakódtak le az ősfolyók által szállított vulkáni eredetű hordalékok. A tengerparton vastag rétegben rakódott le a hullámverés által finomra őrölt homok. A homokrétegbe helyenként kövek kerültek. A tektonikus erők hatására idővel a partok süllyedni kezdtek. A Pannon-tenger, a világtengerekről való teljes lefűződése után, fokozatosan édesvizűvé vált és óriási tó, majd kisebb tavakból álló tóvidék formáját öltötte. Utolsó maradványai a térszín emelkedése miatt a pleisztocén derekán, mintegy 600 000 éve tűntek el a Kárpát-medencéből, a mai Vaskapu-szoroson keresztül, átadva a helyet a vízrajzot később meghatározó ősfolyóknak.

A mai Brassó területe – a régészeti feltárások tanúbizonysága sze­rint – már a történelem előtti időkben is lakott volt. A Barcaság lapálya akkoriban mocsaras vidék volt, így a lakosság a Rakodó völgyében, a Csiga-he­gyen és a Cenk-nyeregben húzódott meg.

A Keresztény-havas barlangjaiban talált régészeti leletek arra utalnak, hogy az őskőkorszak középső szakaszában élt ősember (a neandervölgyi emberfajta – Homo neanderthalensis vagy Homo sapiens neanderthalensis) is megfordult itt mintegy 30 000 éve.

Régészeti leletekben igencsak gazdagnak bizonyultak a Szoros szája barlangok (Ödweg-barlangok). Tulajdonképpen barlang-együttesről beszélhetünk, ugyanis öt kisebb-nagyobb (3 m–10 m járathosszúságú) barlang található a Rozsnyói-sziklaszorosban (45,5455° É; 25,5156° K; 816 m), kettő a patak medre mellett, három pedig a sziklafalon. A barlangokat négy korszak hét kultúrája lakta. Az őskőkorszak a musztéri, aurignaci, valamint a gravetti kultúrákkal képviseltette magát. Az újkőkorszak Starčevo-Körös, a rézkor Erősd-Kukutyin, valamint a bronzkor Coţofeni-kultúrája és Csiga-hegyi (Schneckenberg) kultúrája is hagyott itt emlékeket.

Később az Onogur-bolgár Birodalom húzodott fel eddig, majd a vidék sokáig csak na­gyon gyéren lakott volt.

Az Erdélyi Püspökséget 1009-ben alapította Szent István, Gyu­la­fehérvár székhellyel az erdélyi magyarok és székelyek számára.

1068-ban Erdély keleti és déli határain túl létrejött Kunország vagy Kumánia, és Magyarországgal ellenséges viszonyt folytatott.

Erdély gyéren lakott vidékeire (kun, besenyő, szláv stb. né­pes­ség) még II. Géza meghívására – 1150 körül – nagyszámú né­met­al­föl­di la­kos­ság te­lepedett, és ott várakat, falvakat alapított – a mai Szász­vá­ros­tól Ba­ró­tig ter­jedő területen. Nagyszeben, e­re­de­ti­leg Her­mann fal­va, volt leg­ré­gibb, leg­fon­tosabb településük. Már a XII. szá­zad­ban fel­é­pült Kerc cisz­tercita ko­los­tora is.

Az itt lakó székelyek tehát keletebbre költöztek, míg a XII. szá­zadra el nem érték jelenlegi lakhelyüket.

A Szentföldön 1198-ban alakult Német Lovagrendet (Domus hos­pitalis Sanctae Mariae Theutonicorum in Ierusalem, Jeruzsálemi Németek Szűz Má­riáról nevezett Ispotálya – betegápoló közösségnek indult a rend 1118-ban, 1198-ban lovagrenddé alakult) II. Endre 1211. május 7. után hív­ta be Ma­gyar­országra és a Barcaság területére telepítette őket. A rend fel­a­da­ta a ku­nok elleni védelem, a határok megerősítése, gyéren lakott vidék te­le­pe­sekkel való benépesítése volt, valamint a katolikus hit ter­jesz­tése a ku­nok között és területi hódítások voltak.

Lovagrend uralta vidék határait is II. Endre tűzte ki: a halmágyi vár gyepűjétől a gálti vár gyepűjéig, onnan Miklósvár gyepűjéig, majd az Olton felfelé a prázsmári patak beömléséig, aztán felfelé e patak eredetéig és a Tömös és Barca vize eredetéig, és vissza Halmágyig.

Ezt a Barcaságnak nevezett területet pusztának és lakatlannak ír­ja le az oklevél. A király örök birtokba adta a területet, a lovagok szabad vá­sárt nyithattak, adót, füstpénzt nem fizettek, maguk választották bí­rá­ju­kat, és azon fölül csak a király fennhatósága alatt álltak. A kunok ellen fa­várakat és favárosokat építhettek. A földben talált kincseken 50%-os a­rányban osztoztak.

A rend, nagymesterük, Hermann von Salza vezetésével, hozzá is fo­gott a föld betelepítéséhez, és a kunok elleni hadakozáshoz és térítéshez. A lo­vag­rend­del szász telepesek is érkeztek. Már 1212-ben új kiváltságot nyer­tek a kamara haszna adójának könnyítésével, valamint új birtokot is: Ke­reszt­várt (Cruceburg, Kreuzburg) az eredeti határokon túl.

A rend hódításai kiválóak voltak, a király a Dunáig terjesztette bir­tokát. S mivel a lo­vag­rend szervezete hármas tagolódású volt: a lo­va­gok (fratres milites vagy pugnantes), papok (fra­tres orantes vagy capellani) és szol­gáló testvérek (fratres servientes vagy laborantes), a nyu­gati ke­resz­tény­ség (római katolikus vallás) hamar elterjedt a Barcaságon és a meg­hó­dí­tott te­rületeken.

1213-ban Vilmos erdélyi püspök (1204–1221) a rendre ruházta a plébánosok kinevezési jogát az építendő templomokhoz. A kinevezett plé­bánost azonban kötelesek voltak bemutatni a püspöknek. A Bar­ca­sá­gon beszedendő tizedről is lemondott a püspök, de rendelete hatálya a­lól kivette a Barcaságon lakó magyarokat és székelyeket (csángókat?), akik azután is az er­délyi püspökségnek szolgáltatták be a dézsmát. A ki­vált­sá­gokat a pápa 1218. április 19-én erősítette meg. A pápai rendelet sze­rint a plé­bá­nos je­lölteket azonban nem az erdélyi püspöknek, hanem az eg­ri püs­pök­nek kel­lett bemutatni – így a Barcaság 1218-tól az egri püs­pök­ség fenn­ha­tó­sá­ga alá került.

1221-ben II. Endre ren­del­ke­zett az elfoglalt várföldek vissza­vé­te­léről, a végrehajtás előtt azonban III. Honorius pápa közbenjárására ezt a Német Lovagrendre nem vo­nat­koztatták, sőt még újabb ki­vált­sá­go­kat kapott a királytól: a szabad só­szál­lítás jogát az Olt és a Maros vi­zén, és azt, hogy a saját jobb­á­gya­ik vám­fizetés nélkül utazhattak.

1223-ban a pápa három bullában rendelt el az önálló es­pe­res­ség fel­állítását a Barcaságon. Ez az esperesség közvetlenül a pápától füg­gött vol­na, sem az erdélyi püspök, sem az esztergomi érsek nem gya­ko­rol­ha­tott felette joghatóságot.

Az erdélyi püspökségből tehát kivált a szebeni dékánság és pré­post­ság, valamint Barcaság területe, amelyet az esztergomi érsekség alá ren­deltek.

Raynald erdélyi püspök (1222–1240) emiatt összetűzésbe került a lovagokkal.

III. Honorius pápa 1224. április 30-án négy bullát adott ki a Né­met Lo­vag­rend­del kapcsolatban. Az elsőben engedelmességre intette a pap­ságot és a la­kosságot, a barcasági dékán iránt. A második oklevéllel a bar­ca­sá­gi dékánra ruházta a Barcaság egyházi tör­vény­ke­zé­sé­nek jogát. A harmadikban a szentszék védelme alá helyezte a Bar­ca­sá­got, s meg­til­tot­ta a magyarországi és erdélyi érsekeknek, püspöknek az egy­házi bírói ha­talom gyakorlását. A negyedikben a pápa a Barcaságot köz­vetlenül a pá­pai szék uralma alá rendelte.

II. Endre szintén 1224-ben adta ki a Diploma Andreanumot, az erdélyi szászok arany szabadságlevelét. A kiváltságlevél megszüntette a szász­földön még létező kisebb ispánságokat és a szászokat a magyar u­rak közül kinevezett szebeni ispán alá rendelte, betartva a szub­szi­di­a­ri­tás elvét. Kisebb ügyekben a szászok saját bírái ítélkeztek, nagyobb ü­gyek­ben a szebeni ispán. A régi ispánságok helyén hét szász szék a­la­kult meg. Az 1224-es Andreanum Európa első területi autonómiáját biz­to­sí­tó törvényes okirat. II. Endre a szász szabadságjogokat abban állapítja meg, hogy egy nép legyenek Szászvárostól Barótig, beleértve a szász­se­be­si székelyek földjét és Daróc földjét is.

A német lovagrend hódításai egyre intenzívebbek lettek, az el­fog­lalt birtokokat pedig fegyveresen próbálták megtartani. A lovagok ön­álló államiság létrehozására törekedtek, kővárakat építettek, és a leg­ma­ga­sabb pápai kiváltságokra hivatkoztak.

II. Endre 1225 tavaszán, Cruceburg bevétele után, fegyveres erő­vel kiűzte őket a Barcaságból (eh­hez természetesen Gertrúd 1213. szep­tember 28-án bekövetkezett halála is hozzájárult, hisz a rend elveszítette leg­fon­to­sabb magyarországi tá­mo­ga­tó­ját).

A pápa 1225. június 12-én megbízta Egres, Lilienfeld és Kerc cisz­terci apátjait, hogy vizsgálják ki a lovagrend és a magyar király ü­gye­it, ezek megállapították, hogy a rend tényleg királyi földeket foglalt el. II. Endre és III. Honorius pápa közötti több levélváltás ellenére a ki­rály nem akarta visszafogadni a rendet.

Ezt követően a Német Lovagrend a Baltikumban telepedett le, és sa­ját államot alapított.

A Német Lovagrend tizennégy esztendős barcasági tar­tóz­ko­dá­sa alatt je­len­tősen befolyásolta a vidék, Erdély, de az egész ország fej­lő­dé­sét is, különösen a várak építése terén. Entz Géza szerint a Német Lo­vagrend várai ,,Erdély, sőt az egykorú Magyarország legkorszerűbb várai le­het­tek, s egységes, magas színvonalú védelmi rendszert alkottak e fontos területen”.

Az öt lovagvárban (Marienburg – Földvár – a Német Lovagrend fő barcasági vá­ra volt, Szűz Mária, a rend védőszentje nevét viselte: castrum Sanctae Ma­riae; Cruceburg – a Király-hegyen; Királykő vára – Rucăr falutul északra; a fe­ke­tehalmi Feketevár; a barca­szent­pé­teri Tatárvár) a vallásgyakorlást szolgáló belső ká­pol­na is volt, de a lo­vagok a te­le­pü­lé­se­ken is építettek temp­lo­mo­kat, vagy u­ta­sí­tá­so­kat ad­tak templomok é­­pí­té­sé­re. Entz Géza szerint: ,,A Barcaság kő­egy­há­zai mind 1200 után lé­te­sül­tek, még­pedig a lo­vag­rend o­da­te­le­pí­tésével kap­cso­lat­ban.”

A lovagrend kiűzése után II. Endre kiváltságos jogokat adott a szász telepeseknek, hogy elválassza őket a Lovagrendtől, kiegészítette te­rületeiket, és ön­ren­del­ke­zést biztosított számukra. A mai Brassó te­rü­le­tén a lovagokkal érkezett szász telepesek három kisebb települést a­la­pí­tottak: Brassót, mely a Szent Márton templom, valamint a mai Hosszú ut­ca és Közép utca találkozása táján volt; Bertalant, a Spreng hegy keleti ol­da­lán; s Coronát a mai Fekete-templom körül, a Barcaságon pedig több ki­sebb szász település is létrejött.

A lovagrend kiűzése után is megmaradt a terület önrendelkezése, s a történelem folyamán széleskörű autonómiát élvezett.

Erre jó példa az Erdély Nagyfejedelemség egy különös vármegyéje, mely az akkori kor szintjén egyedülálló módon oldotta meg a területi autonómia problémáját.

Ez volt Felső-Fehér vármegye, 1744-ben vált ki az egységes Fehér vármegyéből, és 1876-ban beolvadt Nagy-Küküllő, Brassó, Háromszék, Udvarhely, Fogaras és Szeben vármegyékbe.

Miért volt különös ez a vármegye, miért jött létre, és hogyan oldotta meg a területi autonómia kérdéskörét?

A határok védelmére rendelt székelyek, csángók és szászok állandó katonai szolgálatot teljesítettek, s e szolgálat fejében privilégiumokat kaptak. Szabadok voltak, nem voltak jobbágyok, mind az Erdély más területén élők. Közigazgatásuk is sajátos volt, a Királyföldet (Kö­nigs­bo­den, Fundus Regius, Pământul Crăiesc) alkották a szászok, illetve székekbe tömörül­tek a székelyek.

Miután Károly Róbert 1324-ben leverte a szászok Szentpéteri Henning comes vezette lázadását, székekre osztotta a szászok által lakott Királyföldet, 1486-tól Mátyás király azonban megerősítette az Andreanumban foglalt kiváltságokat, és kiterjesztette ezeket a Királyföld egészére, így létrehozva a Szász U­ni­ver­zitást ([Sächsische] Nations­uni­ver­si­tät, uni­ver­sitas saxonum, Universitatea Săsească).

Szász székek: Kőhalomszék, Nagysinkszék, Segesvárszék, Szászsebesszék, Szász­város­szék, Szebenszék, Szerdahelyszék, Újegyházszék, később Medgyesszék és Selykszék.

Székely székek: Udvarhelyszék (fiúszékek: Bardócszék, Keresztúrszék), Marosszék (fiúszék: Szeredaszék), Háromszék (Sepsiszék, Kézdiszék, Orbaiszék, fiúszék: Mik­lós­vár­szék), Csíkszék (fiúszékek: Gyergyószék, Kászonszék), Aranyosszék (exklávé).

A székely székek élén a királybíró állt, aki kormányozta az egységet, s munkájáért felelősséggel egyedül a királynak tartozott. A székek és a Királyföld párhuzamosan létezett a vármegyék mellett, nem tartozott azokhoz, külön életet élt a szász közigazgatás, a székely szék és a vármegye.

A közigazgatás kérdésköre akkor kezdett bonyolulttá válni, amikor a katonarendiek birtokokra tettek szert, vagy a székek és a Királyföld területére főúri osztályhoz tartozott birtokosok telepedtek le, ott kaptak birtokot. Vagyis a társadalmi tagolódás behatolt a szabad területekre is, elkülönült pl. a székelyeknél a primor réteg, melynek egyes tagjai az arisztokráciába emelkedtek, birtokokat kaptak a székek területén, melyeket jobbágy munkaerővel műveltettek meg. Így megjelent a jobbágyság rétege e privilegizált területeken is: egy-egy nagybirtok a hozzá tartozó jobbágyfalvakkal.

A katonarendiek, kisbirtokosok, a főúri osztály és a birtokaikon dolgozó jobbágyok között belső viszályok merültek fel.

A kérdést valahogy orvosolni kellett. Így született meg Felső-Fehér vármegye. És miért volt különös ez a vármegye? Azért, mert területében nem volt összefüggő.

Felső-Fehér vármegye számos egymástól elkülönített s szétdarabolt területből álló vármegye volt. A szabad területeken kialakult jobbágyfalvakat – a főúri birtokkal együtt – különítették el, vonták ki a királybíró hatásköréből, s ezekből alkották meg a jellegzetes, összefüggő területet nem alkotó, szétszórt szigetekből összetevődő Felső-Fehér vármegyét. Az addigi Fehér vármegye (Gyulafehérvár székhellyel) így Alsó-Fehér és Felső-Fehér vármegyévé alakult.

A 19 kisebb-nagyobb foltban, de jól körülhatárolhatóan, sokszor egy-két falut leválasztva a többségi területből öltött testet ez a közigazgatási egység, melynek volt főispánja, alispánja, teljes adminisztrációja, vagyis önkormányzata. Összterülete 1733,6 km², volt, 1870-ben 58 077 lakossal rendelkezett. Székhelye 1849-ig Mártonfalva volt (Martinsdorf, Metiş – Szeben megye), 1849 után pedig Erzsébetváros, Apafi Mihály szülővárosa (korábban Ebesfalva, Dumbrăveni, Ibaşfalău, Elisabetopole, Elisabethstadt, Eppeschdorf, Elisa­be­to­po­lis – korábbi nevét az „eb”-ekről kapta, 1733-ban lett Erzsébetváros, az örmény katolikus plé­bánia védőszentje, Árpádházi Szent Erzsébet után).

1869-ben alakult kereskedelmi és iparkamarájának székhelye Brassó lett.

Az 1867-es kiegyezéssel vége szakadt Erdély három évszázados különállásának. A kompromisszum egyik alapfeltétele magyar részről éppen az 1848-ban elfogadott Unió maradéktalan érvényesítése volt. Az egyesítés után a közigazgatási rendszer egyre bonyolultabbá vált, szükségessé vált Magyarország újratagolása. 1870-ben, a 42. sz. törvényjavaslattal megkezdődött a közigazgatási újrafelosztás. Háromszék Brassó megyével való egyesítése az erdélyi közigazgatási rendezés központi kérdésévé lépett elő.

A barcasági magyarság nagy reményeket fűzött a Háromszékkel való egyesítés gondolatához. 1876 áprilisában ennek a kétségekkel teli optimizmusnak adtak hangot: „…általános örömet keltett a barcasági magyarságban Háromszék felirata a kikerekítés tárgyában. A magyar nemzet hibás eljárása, miszerint idegen közigazgatás alá bocsátotta, hol hosszú időn keresztül más nemzetiségnek fejőstehene lett, ősi szabadságából kiforgatták és rányomták a jobbágyság bélyegét. Az országgyűlés bölcs intézkedésétől függ jelenleg a barcasági magyar népünk jövője, megerősödése. 1870 óta annyi deputáció ment Pestre, annyit siránkoztak Brassó nyomorgatása ellen. Eredmény semmi, a szászok újra lefoglalták a tömösi erdőket, melyeket soha nem bírtak, sem őriztettek. Bármint óhajtjuk a két megye egyesülését, nem táplálunk semmiféle reményt ennek lehetősége felől. Mondja ki az ország, hogy jobbágyok vagyunk, ami legyen, ez esetben váltson meg az ország, mert megváltotta az egész ország jobbágyait és fizessen Brassónak néhány milliót. Háromszék tiszelt közönsége és országos képviselői mozdítsanak meg mindent érettünk. Háromszék határa kiterjedhet Apácától Törcsvárig, s onnan Predeálig, innen le Hétfalun magába foglalná a Zajzoni borvizeket is. Nekünk a két megye összeolvasztásában tehát más érdekünk nincsen, csak az, hogy megmeneküljünk Brassó mostoha atyáskodásától.”

1876. május 18-án az országgyűlés közigazgatási bizottságában élénk vita tárgyát képezte Háromszék megye területi szabályozása is. Ez alkalommal olvasták fel a hétfalusi magyarság 600 aláírással megerősített kérését – a Századosperre hivatkozava –, amelyben Háromszékhez való csatlakozásukról értekeztek. Tisza Kálmán belügyminiszter nem tartotta méltányosnak a Brassó körüli falvak Háromszékhez való csatolását, mindkét megyét életképesnek tartotta. A szavazásra bocsátott törvényjavaslatot egyetlen többséggel fogadták el. Hétfalu Brassóhoz került.

Háromszék vármegye a következő Felső-Fehér megyei helységekkel gyarapodott: Márkos, Nyén, Bodola, Bodza vidéke, Lüget, Nyárospatak, Előpatak, Hidvég, Árapatak, Erősd, Bükszád, Mikóújfalu, Alsóvolál, Felsővolál, Karatna, Peselnek, Szárazpatak. Ezek közül Nyén, Bodola, Márkos, Bodzavám kéréssel fordultak a belügyminiszterhez Brassóhoz való csatlakozásuk érdekében. Így kerültek ezek a települések Brassó vármegyéhez.

Az 1876 évi XXX. törvény megszüntette a szász és székely székeket, ezeket az egységes megyerendszerbe tagolták.

A jobbágyfelszabadítással is indokolva megszűnt a területi autonómiának e kiváló példája, Felső-Fehér vármegye.

Erdély területén 15 vármegye alakult, amelyek elnevezésükben őrizték múltjuk ha­gyo­má­nyait. A megyék élén mindenütt a kinevezett főispán állt, mint a kormányhatalom kép­vi­se­lő­je, míg az igazgatás ügyeit a megyegyűlés által 6 évre választott alispán és alárendeltjei, a já­rá­sokban az ugyancsak választott szolgabírák intézték. Csökkent a megyék önállósága, és erő­sö­dött a centralizáció. A megyegyűlés maradt a parlament mellett az egyetlen vitafórum, ahol az országos politika kérdéseivel is foglakozhattak, és határozatokat hoztak.

1876. szeptember 4-én került sor Brassó vármegye alakuló közgyűlésére. A főispán Szentiványi Gyula lett. Az új vármegye nagyjából egybeesett Barcaság történelmi területével, így ha manapság a Barcaságról beszélünk, akkor ezalatt a volt Brassó vármegyét értjük.

A történelem forgatagában azonban nem volt hosszú életű az új vármegye.

Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum, 1920. június 4-én Erdélyt Romániához csatolta, és az új közigazgatási rendszerben tovább alakult a Barcaság sorsa is.

1926-ban rajzolták újra először az adminisztratív egységek határait, majd 1938-ban II. Károly diktatórikus elvei érvényesültek. 1940-ben nemcsak a II. Bécsi Döntés rajzolja újra Erdély térképét, hanem Mihály király is a megmaradt Romániájét.

A II. világháború végével és a kommunista rendszer kialakulásával megszűnik az addigi 58 romániai megye, s helyettük 28 tartomány jön létre. 1950-től Brassó vármegye Háromszékkel együtt Sztálin-tartomány lesz. 1952-ben összevonják a tartományokat, és a 18 új tartomány egyikeként megjelenik a Magyar Autonóm Tartomány is. Brassó továbbra is Sztálin-tartomány. 1960-ban 16 lesz a tartományok száma, s megjelenik a Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Ekkor Brassó és Fogarasföld Brassó tartomány név alatt szerepel.

A megyerendszert 1968-ban vezették be, ekkor – az addigi tartományokból – 39 megyét hoztak létre. Az új Brassó megye magába foglalja a Barcaság, Fogarasföld és Kőhalomszék egyes településeit is.