A hétfalusi csángó kapu

„Az én házam az én váram!” Ez a közismert angol szólás, melynek megfelelője majd­nem minden nép nyelvében megtalálható, ősidők óta ismeretes, az emberiséggel egy­korú. Azt az egy­szerű igazságot fejezi ki, hogy az ember telke, háza, amelyben életét éli, az a hely, amely szá­mára otthont és biztonságot nyújt. A kapu minden népnél, min­den bir­tokosnál fontos sze­re­pet játszik. Jelenti egyrészt a kerítéssel birtokba vett te­rü­let bejáratát, másrészt a há­bo­rús i­dők­ben a ház védőbástyája volt. Természetes tehát, hogy a kapuk é­pítkezési stílusa, mint stra­té­giai e­lem, egy nép vagy népcsoport e­gé­szé­nek sajátossága. A kapu minden e­leme, hajlata, íve, teteje, hevedere, sa­rokvasa, zára szereppel bírt, és jel­legzetes volt.

Hétfaluban a fedeles kiskapuk egy sajátos típusa, a kettős e­reszű fedeles túlköríves vagy patkóíves kiskapuk ho­no­sod­tak meg.

A hétfalusi csángó kapuk egyik legszembetűnőbb sa­já­tos­sá­ga a ka­pu­félfák, a sze­möl­dök­fa, illetve a könyökkötések által ki­alakított ívezés. Az ívezés kétféleképpen valósult meg: a túl­kör­ív – a fél­kör­nél többet képező ív – és a patkóív – hosszúkás, to­jásdad a­la­kú ív által, amelyeket Hétfaluban egyszerűen buót­ív­nek vagy buóthajtásnak hívnak.

Ma­gyar Adorján szerint ezek az ívek szer­ke­ze­ti­leg, ma­gá­tól ke­let­kezett, két­ség­tele­nül sok e­zer éves sajátság, ami még a vessző­fonadékos, úgy­ne­ve­zett sö­vény­épí­tészet, valamint a fa­épí­té­szet által jött létre.

A túlkörív tisztán szer­ke­zeti eredetét már a Nép­rajzi Értesítő 1909. és 1910. év­fo­lya­má­ban meg­ál­lapította, leírta és bi­zo­nyí­totta Szinte Gábor. Vé­le­mé­nye szerint gerendákból, kö­nyök­köté­sek­kel sza­bá­lyos félkörívet előállítani igen nehéz, sőt nem is i­gen lehetséges, illetve a már említett öt alkatrészből – szemöldökfa, két félfa és két könyökkötés – nem is le­het, mivel így az ív mindig vagy félkörnél kevesebb vagy több lesz. Annak oka, hogy őseink a fa­é­pí­té­szet­ben is ragaszkodott az ívhez, elsősorban az, hogy a fa­é­pítészetnél régibb sövényépítészetben a fél­körív hajlított karókból igen könnyen állítható elő s így ál­ta­lános is volt. A már jól bevált, meg­szokott kerek vagy ke­rek­ded ívek szebbek, a szemnek kel­le­me­seb­bek, mint a fa­é­pí­té­szet­ben kez­det­le­ge­sebb fokon magától is ke­let­kező szög­letes ajtó-, kapu- vagy tor­nác­nyílások. A fej­lett szép­érzék volt az, ami őseinket arra kész­tet­te, hogy a kerekded íveket fából is elő­ál­lít­sák, így jött létre a túlkörív és patkóív. Igaz, hogy ezeket az íveket deszkából is ki le­het vág­ni, ezt azonban népi építkezésünkben csak igen ritkán találjuk meg, például Hét­fa­lu­ban csakis az e­meleten, illetve a házormon, a padlás­abla­koknál a deszkafalakba vág­va alkalmazzák például a biforák kiképzésénél.

Az eléggé gyakori patkóív nem is o­lyan határozottan szer­kezeti, mint a sza­bályos túl­kör­ív, mert nem lehet kör­zés­sel kiszabni, itt tehát tu­da­to­san, szer­kezeti kényszer nélkül tör­té­nik a két félfába való bevágás, illetve az ív al­só részének be­felé való vissza­haj­lítása. Más szóval: ez már ha­tá­ro­zot­tan stí­lus és hagyomány.

Szinte Gábor a lakóházak kis­ka­puit a székely temp­lo­mok cinterem-ka­pui le­szár­ma­zott­ja­iként értelmezi. Ez Hét­fa­lu­ban is megfigyelhető, több temp­lom cinterem-kapuja is meg­e­gye­zik a lakóházak kiskapuival.

A hétfalusi csángó kapukat több kutató is megvizsgálta, és különböző vélemények a­la­kul­tak ki a kapukiképzés e­re­de­tére vonatkozólag. Huszka József a föníciai Astarté, a me­zo­po­tá­miai Istár, a kisázsiai Cybele, valamint a görög Démétér kultuszok ötvözését látta benne. Csef­kovits is az ősi ázsiai kultúrák emlékeit vélte fel­fedezni a hétfalusi kapukban, motívumait a mon­gol, török, perzsa, mór és asszír kultúrákból szár­maztatja. Véleménye szerint a kettős e­resz – a pagodaszerű tető –, valamint a szem­öl­dök­fa és a kapufélfa közti háromszöget össze­tar­tó fa­da­rab mongol eredetű, a patkóíves kapuk ki­cak­ko­zott, hagymaformájú kivágása mór e­re­de­tű. Ge­re­vich a középkori várkapuk szer­ke­ze­té­re ismert rá, Szabó T. Attila pedig a pa­raszt­lá­za­dások el­le­ni védekezés egyik for­má­ját látja a masszív kapukban. Győrffy István az ár­pádkori gye­pűkapuk leszármazottait látta ben­nük, Kós Ká­roly pedig német, szász gótikus e­re­detűnek vél­te a kaput, amelyet keleties, in­kább török e­re­detű motívumokkal díszítettek.

Dr. Keöpe Viktor hétfalusi Ázsia-uta­zó hun és avar eredetűnek véli a hétfalusi kapukat, hisz ők jöttek Belső-Ázsiából, és a sö­vény­épí­té­szet­tel is ők foglalkoztak. Véleménye szerint az ilyenfajta ka­pu­épí­tés az ősi turáni kultúránk része volt, és mint ilyen, rokon a kínaival is. Nemcsak a viselet (pl. a csepesz^[1]), a zene, a pen­ta­ton hangsor, ha­nem a ka­pu­épí­tés is közös volt valamikor.

Keöpe Viktor A székelykapu útja Távol-Ke­letig című cikkében össze­ha­son­lítja és e­lem­zi a hétfalusi és a kínai kapuépítészetet. Ál­lí­tá­sa szerint a kis­kapu két oszlopát itt is, ott is ke­reszt­gerenda köti össze, régen va­ló­színű a szi­lár­dítás végett. Hogy az eső kárt ne tegyen ben­ne, kis tetőt tettek rá. A továbbképzés a gaz­dál­ko­dás jele, mikor a tető fölé még egy tetőt e­mel­nek, vagyis a tető kettős tető lesz, pon­tosabban kettős ereszű tető, hisz tető csak egy van, de az eresz kettős. Keöpe Viktor Kínában lépten-nyo­mon megtalálta az ilyen típusú kaput, a temp­lomok bejáratánál, a császári palota udvarában, köztereken, sőt még az országutakon is. U­gyanúgy túl­körívvel ellátott kapu a pekingi Klasszikusok templomához vezető kapu. E­lem­zé­seiből az alábbi kö­vet­kez­tetéseket vonja le: 1.) a székely és csángó kapuk rokonságát meg­ta­láljuk Belső-Ázsia népeinél, 2.) ezek a nemzetek velünk együtt ugyanabból a közös turáni mű­velt­ség­ből merítették építészeti alkotásaikat, 3.) a kapu a hunok által magukkal hozott tu­laj­donunk, 4.) a magas fejlettséget mutató ka­pu bizonyítéka őseink nagy műveltségének.

A székely és a hétfalusi csángó fedeles kiskapuk közötti hasonlóságok egyértelműek, az­zal a kivétellel, hogy csak hétfaluban alkalmazták a kettős ereszű tetőt. A hétfalusi csángók szé­kely eredete ma is vitatott kérdés, a szakemberek egyetértenek abban, hogy a hétfalusi táj­szó­lás a szé­kely nyelvjárás része. Nyelvészeti (nyelvjárási, táj­nyelvi) szempontból a hétfalusi csán­gó nyelvjárás igen nagy hasonlóságot mutat a felcsíki (és csíkszeredai), valamint a há­rom­széki (or­bai) tájszólással, de például a székelyzsomborival is sok kö­zös eleme van. Nem hagy­ható figyelmen kívül az a tény, hogy a hétfalusiakhoz hasonló kapuk is ezeken a vi­dé­ke­ken fordulnak elő leginkább (Csíkszentdomokos, Karcfalva, Dánfalva, Kozmás), de meg­ta­lál­ha­tók Torockón is. A népművészeti vizsgálatok is alátámasztják a nyelvészet által meg­ál­la­pí­tot­takat.

A túlköríves és patkóíves, valamint az egyes ereszű és kettős ereszű hétfalusi csángó ka­puk mintakincsüket tekintve nagy változatosságot mutatnak.

A mintakincs valamint a színhasználat függvényében két ge­ne­rá­ci­ó­ra oszthatjuk a hét­fa­lu­si kapukat.

Az első generáció inkább a XIX. század végéig volt jellemző. A ke­le­ti­esen túlzsúfolt, szí­nes kapukon a román és a gót stílus keveredett. A kis­kapu félfáin széles száron lévő tulipán, li­liom, nefelejcs virág szokott len­ni, vagy életfamotívum, indás ábrák. A kapufélfákról nem szo­kott hi­á­nyoz­ni a napkorong, a forgórózsa, rozetta sem. Gyakoriak a ke­reszt­mo­tí­vu­mok, a háromszög a­lakzatba rendezett faragott bojtok és egyéb mértani áb­rák. Ugyancsak a kapufélfákra faragták fel a készítés évszámát – ezres és szá­zas a bal, tízes és egyes helyértékű szám a jobb kapufélfán – és / vagy a gaz­da monogramját.

A patkóív vagy túlkörív köré domború kötélfonal-szegélyt faragtak, a­mely alul fel­kun­ko­ro­dott. A kunkor alá párhuzamos cikk-cakk vonal ke­rült. Az ívet geometrikus recedísz vette körül. A kettős ereszen galambdúc-u­tánzat található, amelynek sohasem volt galamdúc funk­ci­onalitása. A ka­pu felső részén a felkelő napot ábrázoló ősrégi motívum, alul pe­dig ge­o­met­ri­kus dísz volt található sok pont­tal. Az érdekes törésű fedél alatt dí­sze­sen faragott pázsia-desz­ka, a szemöldökfa alatt kettős csipkedíszítés volt.

A kiskapu berakása leginkább a magyar-parketta el­ne­ve­zé­sű stílust követte, de meg­ta­lál­ható volt az egyszerűbb, vízszintes tar­tódeszkákra szegezett függőleges redőnyszerű be­ra­kás is.

A tető csúcsait kopjákra emlékeztető négyszögletű, hasábos vagy guzsalyszerű hengeres faragott oszlopocskák díszítették. A cinterem-kapuknál ezt kereszt váltotta fel.

A kiskapu dísze volt a szintén fából faragott dí­szes ko­pog­ta­tó is, mely legtöbbször kígyó vagy sár­kányszerű alakot mintázott. A kapu teljes e­gé­szé­ben fa­csa­pokkal volt összeillesztve, a tető zsën­dëj­jel^[2], ritkábban szalmával volt be­fed­ve.

A második generáció a XX. századra volt jel­lemző. A kapuk díszítésükben sokkal egy­sze­rűb­bé váltak, a faragás, festett díszek teljesen le­ke­rül­tek. Megmaradtak a deszkavágással elő­állítható cikk-cakkos motívumok, és a kaput többnyire fá­radt olajjal vagy lenolajjal má­zol­ták be, többé nem fes­tették, lakkozták. Ennek a generációnak a másik jel­legzetessége az volt, hogy az összeillesztés már va­salással, csavarokkal, kovácsoltvas anyákkal tör­tént és nem fa­csa­pokkal. Hasonlóan a kopogtató is i­gen díszes, szintén kígyót vagy sárkányt for­máló min­tá­za­tú, de már kovácsoltvasból készült. Díszes volt a kapuzár, a kilincs és a sarkak is. A vasalást a helyi kovácsok végezték.

Ilyen kapukat utoljára 1965 körül készítettek, töb­bek között Pap Károly, Pap János, Aliz Már­ton, Ilkó István, Veres András, Lőrinc András, Csíri János asztalosmesterek. A kapukon sem­milyen mesterjegy nem található. Ezeket a ka­pu­kat vették át a mokányok is, akiknek szintén a csángó mesterek készítették kapuikat.

A kapuk mindig a megrendelő házánál készültek. Az ács­mes­ter vagy asztalosmester ma­gá­val vitte a szerszámait: dop­pel­hober^[3], ëjsz­ká­bo,^[4] furdancs^[5], furu^[6], rop­pang^[7], simcgyalu^[8], srap­cing^[9], stig^[10], vagy a különféle fűrészeket: lyukfűrész, svábfűrész; fej­széket, vésőket.

A szükséges cserefát Bodoláról, később a Brassói nagy fű­rész­gyárakból (például a Ko­csis-gyár) készen kifűrészelve hoz­ták. A kapuk magassága 4,40–4,80 méter között mozgott, a kis­ka­pu szélessége körülbelül 2 méter volt, az oszlopvastaságok pe­dig 26–30 cm.

Először kifaragták a három kapulábat és a kiskapura a szem­öldökfát. Ezután bevésték, fel­erősítették a kö­nyök­kö­té­se­ket. A két kapufélfa felső részére felhelyezték a gerendákat, a­mely­re ráverték a szépen díszített (általában befűrészeléssel) virágos öveződeszkákat. Ezekre ver­ték rá a zsindelyt.

A kapufélfák alját beszurkozták, majd beállították a földbe vagy betonba, később pedig a be­tonba állított sínvasra erősítették csavarokkal.

Az utolsó mozzanat a felállított kapu díszítése, festése volt.

A telket körülzáró – általában lé­ces vagy deszkás – kerítés az ut­cai ol­dalon díszítésében, fa­ra­gá­sza­ti stí­lusában teljesen össz­hang­ban állt a kapuval.

A nagykapu teljesen külön nyílt, függetlenül a kiskaputól. Zár­szer­kezete nagyon egy­szerű volt, és min­dig kétfele nyílt. A zárszerkezet egy­szerűsége azzal magyarázható, hogy a hét­falusiak földműveléssel, fu­varozással foglalkoztak, gyakran használták az igen nagy sze­ke­re­ket, az egyszerű zár­szer­ke­zet­tel pedig sötétben is, vagy rosszidőben is gyorsan nyitni, csukni tud­ták a nagykaput.

A nagykapu hevederei szintén cserefából készültek, ezekre szegezték függőlegesen a si­ma deszkákat, majd a filungot^[11]. Felül a sima deszkákat hullámosan fűrészelve díszítették. A nagy­kapu felső része általában háromszöget mintázott.

A kapuk mellé általában szakállszárítókat építettek. Sza­káll­szárítónak nevezzük a kapu mellé fel­ál­lított fedett, ülőhellyel fel­szerelt, ideiglenes tar­tóz­ko­dás­ra szolgáló építményt. A sza­káll­szá­rítókban eredetileg a kapu őrsége tartózkodott. A temp­lo­mok sza­kállszárítóiban a temp­lomba menő vagy templomból jövő fér­fi­ak, legények időz­tek, ott tárgyalták meg ügyes-ba­jos dolgaikat, kö­zösségük általános érdekű kérdéseit s cse­rélték ki ér­te­sü­lé­se­i­ket. A sza­káll­szá­rítók egyszerű gerendavázas ácsszerkezetek, ol­da­laik nyi­tottak vol­tak, leg­fel­jebb egyik felől tá­maszkodtak a ke­rítésnek, falnak. Zsindellyel vagy szal­mával fed­ték. Bennük gerenda vagy desz­ka­pa­do­kat, lócákat vagy egyszerűen egy nagy kö­vet helyeztek el. A la­kóházak kapui mellé épített szakállszárítókba ültek ki dél­utánonként, vasárnaponként az idősek, vagy azok, akik be­szélgetni akartak az utcán járókkal. A gyerekek kedvelt ját­szóhelye is volt. Az utcából összegyűlt gyerekek a sza­káll­szá­rítókban szoktak társasjátékokat játszani.

Míg a XX. század elején teljes utcasorok voltak hét­falusi csángó kapukkal szegélyezve – a korabeli ké­pes­lapok tanúsága szerint – ma már alig akad fal­van­ként egy-két kapu. A XX. szá­zad 60-as, 70-es éveitől fo­lyamatosan dúló építkezési láz véglegesen eltűntette a régi ka­pu­kat. Kétségtelen, hogy a faragott kapuk elő­ál­lítása egyre nehezebbé vált, az alapanyagokat a kom­mu­nizmus idején már nem lehetett beszerezni, a mes­te­rek kihaltak, az ifjak nem tanulták meg a ka­pu­ké­szí­tést, a modernizáció, a közeli Brassó hatása, Négyfalu 1950-ben való e­gye­sí­té­se, városi rangra emelése, az új i­rányzatok térhódítása nem kedveztek a kapuknak. Az is közrejátszott, hogy a kapuk előállítása igen magas költ­sé­gek­kel járt már a XIX. században is, drága kapuk voltak, á­ruk egy-egy jó pár ökörnek az ára volt. A régi ka­puk el­kor­hadtak, megrongálódtak az idő múlásával, ja­vít­ga­tá­suk nehézkes, költséges volt. Így a hét­fa­lusiak „mo­der­nebb”, ol­csóbb, szériára készülő vaskapukkal cserélték le ősi ka­pu­i­kat, a­me­lyek már nem tükrözték az egyéni építkezési stí­lust, az alkotó és művészkedő hajlamot, meg­szűn­tették a hét­falusi ut­ca és táj jellegzetességeit.

2004-ben volt alkalmam végigjárni és vé­gig­fény­ké­pez­ni a falvakat. Az ekkori „leltár” ha­gyo­mányápolás terén si­ral­mas ál­lapotokat tükröz:

• Bácsfaluban két egyes ereszű túlköríves kapu maradt, az egyik ezek közül felújított, mo­dernizált kapu.
• Tür­kös: 2 kapu, az egyik düledező, pléhvel befedett kapu, a másik a Néprajzi Mú­ze­um újonnan elkészített és felállított kettős ereszű túlköríves kapuja.
• Csernátfaluban egy viszonylag jó állapotban megőrzött kettős ereszű túlköríves ka­pu, illetve egy korhadt állapotban lévő pléhvel befedett eresz nélküli túlköríves kapu volt, amelyet a 2005-ös év folyamán lebontottak.
• Hosszúfaluban maradt meg a legtöbb kapu, szám szerint 12. Ezek közül öt kettős e­re­szű. A kapuk jó állapotban voltak, helyenként teljes kerítéssor is megmaradt.
• Tatrangon, Zajzonban és Pürkerecen 2004-ben egyetlen túlköríves vagy patkóíves ka­put sem találtam.

A kapunak nagy szerepe van a hiedelemvilágban is. Az átmenetet jelképezi két állapot kö­zött: küjjel és bejül (kint–bent), de lehet még ellenséges–barátságos, ismeretlen–ismert, sö­tétség–világosság között. A szellemjárás ellen a kapukra bálvány- vagy szörnyalakokat tet­tek, faragtak, festettek. A kapuk naptári szimbolikája is egyetemes, a Nap útját ábrázolja. A hét­falusi kapukon is jól megfigyelhetők a napos, napsugaras díszítések. A kapu felső része min­dig felkelő Napot ábrázolja.

A kapukhoz számos hétfalusi hagyomány kap­cso­lódik.

A kötőgerendára, egy kiálló faszegre, virág- vagy fe­nyő­ko­szo­rúkat helyeztek nagy ün­ne­pek, esküvő, keresztelő, kon­fir­má­lás alkalmával: „A la­ka­da­lom^[12] előtt meg­je­gyez­ték a la­ka­dal­mi ház kapuját, a két ka­pu­fára fenyőfát (csetenyét^[13]) sze­geztek, ket­tőt össze­törtek és ko­szo­rú­ként tették középre. Ez is ce­re­mó­ni­á­val járt, a legények és ba­rá­tok be­fogtak egy pár lovat a sze­kér­be, és ö­ten-hatan elmentek fenyőfát hozni. A fej­sze mellett pá­lin­kával is föl vol­tak sze­rel­ve, a fenyőfa mellett min­de­nik hozott hosszú bükkfa-csemetét, mely a koszorú sze­repére szó­lott. A le­gények a szekéren lábon állva, ke­züket fölfelé tartva, é­ne­kel­ve ro­bogtak be a fa­lu­ba. A faluban vár­ták az ér­de­kel­tek és a ha­ra­go­sok is, egyik vízzel telt vederrel a kezében, má­sik mocs­kos húgy­lével, ha tehették, le­ön­tötték ő­ket, de nem volt könnyű do­log, mert a le­gé­nyek a hosszú vesszőkkel meg­pallták őket. Sok­szor nevetség, más­kor bosszankodás lett a vé­ge, pláne, ha a fe­hér harisnya is kapott a mo­csok­ból.” (Szász Benedek Márton, Türkös, 1930).

Az ifjúság egyik tavaszi szokása a zöldfa vagy a májusfa állítása volt: „Elmentünk május el­sejére, kimentünk a falun küjjel az erdőbe s hoz­tunk ződágat. S aztán tettünk a le­á­nyok­nak a kapujikra.” (Buna János, Bácsfalu, 1999); vagy Szent György napján: „Éjjel a fiúk egy-egy nagy faágat beállítottak a kapun belül és min­de­nik leány boldog volt.” (Szén Jolán, Bács­falu, 1996)^[14]. A zöldfa az erdőről hozott két-három mé­ter magas, csetenyének vagy cse­lë­nyé­nek nevezett fenyő vagy nyírfa volt. A zöldfáért a le­ány vasárnap a táncban bokrétát tűzött sze­retője kalapjában. Nagy szégyen volt annak a le­ány­nak, akinek nem állítottak zöldfát.

Gyakran megesett az is, hogy tréfából a legények éjjel leemelték egy-egy lányosház kis­ka­pu­ját, és elvitték. A lány rokonsága napokig kereshette a faluban, míg megtudta kik vitték el a kapuját, és ez hol volt elrejtve. Megesett az is, hogy az elvitt kapura az erdőn leltek rá.

Egy hosszúfalusi babona azt tart­ja, hogy „Szent György napján tűzz kapudra tüskét, s a boszorkányok kerülik ud­varodat.” Ha valaki bekiált a kapun, annak nem szabad felelni, mert tisztátalan. Ha kisgyermek még nincs megkeresztelve, nem szabad egyedül hagyni a házban, mert a gonosz elcseréli, az a­nyá­nak csak a kapun volt szabad kinézni – le is fel is az utcán. Hétfaluban azt is tartották, hogy jobb lesz a termés, ha uborkavirágot szórunk a kapu elé.

_____________________________________________

^[1] Csepe^jsz: női fejdísz fn [Ruh.].

^[2] Zsëndëj: zsindely fn [Ház.].

^[3] Doppelhober: duplagyalu fn [Eszk.] Ném.: der Hobel.

^[4] Ë^jszkábo: vaskapocs, szorító fn [Eszk.].

^[5] Furdancs: kézi fúró fn [Eszk.].

^[6] Furu: fúró fn [Eszk.].

^[7] Roppang: eresztőgyalu fn [Eszk.].

^[8] Simcgyalu: falcgyalu fn [Eszk.].

^[9] Srapcing: kisebb szorító fn [Eszk.] Ném.: strapazieren.

^[10] Stig: porozógyalu fn [Eszk.].

^[11] Filung: töltés, betét fn.

^[12] Lakadalom: lakodalom fn [Ünn.].

^[13] Csetenye, cselënye: ünnepre vágott zöld fenyőgally fn [Ünn.].

^[14] Veres Emese-Gyönygyvér gyűjtéséből, In: Veres Emese-Gyöngyvér: Gergely napjától Péter-Pálig. Ünnepek és jeles napok a barcasági csángóknál. Hétfalusi Magyar Művelődési Társaság, Négyfalu, 2002.