Erdély e kicsiny, különleges világába, a Barcaságba (Terra Borza vagy Provincia Barcensis, Burzenland, Țara Bârsei), amelybe a Barca, Olt, Feketeügy, Tatrang folyók, valamint a Kárpátok, a Kárpát-kanyar összezárt magyarokat, szászokat és románokat, öt szoros, a törcsvári (1290 m), a tömösi (1050 m), az ósánci (1295 m), a bretocsai (1272 m) és a bodzai (634 m) torkollik és az egettartó, kékes hegyek által körülvett völgyekben tíz csángó-magyar falu házacskái tündökölnek, melyek közül négy teljesen összeépült – Bácsfalu (Villa Abbatis, Batschendorf, Baciu), Türkös (Villa Turcica, Türkeschdorf, Turcheş), Csernátfalu (Szent Mihály falva, Villa Sancti Michaelis, Zernendorf, Cernatu), Hosszúfalu (Villa Longa, Langendorf, Satulung) –, és Négyfalut (Szecseleváros, Vierdörfer, Săcele) alkotják; három – Tatrang (Tatrangia, Tatrangen, Tărlungeni), Zajzon (Zaizonium, Zajzendorf, Zizin), Pürkerec (Pulchretia vagy Purpura, Pürkeresse, Purcăreni) – nagyon közel vannak egymáshoz és Négyfaluhoz is, így együtt Hétfalut képezik; három – Apáca (Villa Monachalis, Geist, Gist, Apaţa), Krizba (Villa Cancri, Krebsbach, Crizbav), Barcaújfalu (Villa Nova, Neudorf, Satu-Nou) – pedig távolabb, Brassótól északra fekszenek.
A tíz csángó-magyar melett 13 szász település ékesíti a Barcaságot: Barcarozsnyó (Rozsnyó, Cumidava vagy Rosae vagy Villa Rosarum, Rosenau, Rusnâ, Râşnov), Barcaszentpéter (Szentpéter, Mons Sancti Petri, Petersberg, Pittersbarch, Sânpetru), Botfalu (Bott, Brenndorf, Bod), Feketehalom (Cidium, Zeiden, Zäöeden, Codlea), Barcaföldvár (Földvár, Castrum Sanctae Mariae vagy Marienberga, Marienburg, Märrembirg, Feldioara), Höltövény (Villa Heltven, Heldsdorf vagy Hültzdorf, Hölzdorf, Hălchiu), Keresztényfalva (Villa Cristiani vagy Nova Civitas vagy Neapolis, Neustadt, Noscht, Cristian), Prázsmár (Tartilleu, Tartlau, Tuartlen, Prejmer), Szászhermány (Hermány, Mons Mellis, Honigberg, Huntschprich vagy Hoenschbrich, Hărman), Szászmagyarós (Magyarós, Villa Nucum, Nußbach, Nassbich, Măieruş), Szászveresmart (Veresmart, Villa Rotbak, Rotbach, Roiderbrich, Rotbav), Szászvolkány (Volkány, Villa Vulcani vagy Villa Wolkan, Wolkendorf, Wulkendref, Vulcan vagy Vâlcândorf), Vidombák (Wiedenbachum, Weidenbach, Wejdebich, Ghimbav).
Történelmileg a Barcaság része a szász Sárkány (Sarcam, Schirkanyen, Schirkonjen, Șercaia), valamint az újabb megyehatárok miatt a magyar Bodola (Budille, Bodila vagy Bodeln, Budila) és Keresztvár (Nyén, Nien, Kreuzburg vagy Thell, Krezbirg, Teliu vagy Tiei).
A Barcaság – s így a Magyarország – határát olyan települések védték, mint Predeál (Schanzpass, Predeal), Felsőtömös (Obertömösch vagy Contumatz, Timişul de Sus), Alsótömös (Untertömösch vagy Unter Contumatz, Timişul de Jos), Bodzavám (Bosauer Zollamt, Vama Buzăului), Törcsvár (Törcsfalva, Tydricus vagy Castrum Törts, Türzdorf, Tölzburg, Bran), Zernyest (Zernest, Villa Czerne, Zernescht vagy Zernen, Särnescht, Zărnești), Vledény (Wladen, Vlădeni), Szunyogszék (Szunyogszeg, Czintzare, Schnakendorf, Dumbrăvița vagy Țințari) – itt, s a hozzájuk tartozó falvacskákban már jelentős román többség alakult ki.
Természetesen a Barcaság fővárosa és koronája Brassó (Corona, Kronstadt, Kruhnen, Braşov) városa.
Hogy mikor alakultak ki ezek a települések? – nagyrészükről semmiféle írásos emlékeink nincsenek, csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk.
20 millió évvel ezelőtt ezen a helyen melegvizű tenger, az ősi Pannon-tenger hullámzott. A Pannon-tenger mintegy 9 millió éven át létezett, Korallszigetek, zátonyok emelkedtek ki belőle, aljára állandóan rakódtak le az ősfolyók által szállított vulkáni eredetű hordalékok. A tengerparton vastag rétegben rakódott le a hullámverés által finomra őrölt homok. A homokrétegbe helyenként kövek kerültek. A tektonikus erők hatására idővel a partok süllyedni kezdtek. A Pannon-tenger, a világtengerekről való teljes lefűződése után, fokozatosan édesvizűvé vált és óriási tó, majd kisebb tavakból álló tóvidék formáját öltötte. Utolsó maradványai a térszín emelkedése miatt a pleisztocén derekán, mintegy 600 000 éve tűntek el a Kárpát-medencéből, a mai Vaskapu-szoroson keresztül, átadva a helyet a vízrajzot később meghatározó ősfolyóknak.
A mai Brassó területe – a régészeti feltárások tanúbizonysága szerint – már a történelem előtti időkben is lakott volt. A Barcaság lapálya akkoriban mocsaras vidék volt, így a lakosság a Rakodó völgyében, a Csiga-hegyen és a Cenk-nyeregben húzódott meg.
A Keresztény-havas barlangjaiban talált régészeti leletek arra utalnak, hogy az őskőkorszak középső szakaszában élt ősember (a neandervölgyi emberfajta – Homo neanderthalensis vagy Homo sapiens neanderthalensis) is megfordult itt mintegy 30 000 éve.
Régészeti leletekben igencsak gazdagnak bizonyultak a Szoros szája barlangok (Ödweg-barlangok). Tulajdonképpen barlang-együttesről beszélhetünk, ugyanis öt kisebb-nagyobb (3 m–10 m járathosszúságú) barlang található a Rozsnyói-sziklaszorosban (45,5455° É; 25,5156° K; 816 m), kettő a patak medre mellett, három pedig a sziklafalon. A barlangokat négy korszak hét kultúrája lakta. Az őskőkorszak a musztéri, aurignaci, valamint a gravetti kultúrákkal képviseltette magát. Az újkőkorszak Starčevo-Körös, a rézkor Erősd-Kukutyin, valamint a bronzkor Coţofeni-kultúrája és Csiga-hegyi (Schneckenberg) kultúrája is hagyott itt emlékeket.
Később az Onogur-bolgár Birodalom húzodott fel eddig, majd a vidék sokáig csak nagyon gyéren lakott volt.
Az Erdélyi Püspökséget 1009-ben alapította Szent István, Gyulafehérvár székhellyel az erdélyi magyarok és székelyek számára.
1068-ban Erdély keleti és déli határain túl létrejött Kunország vagy Kumánia, és Magyarországgal ellenséges viszonyt folytatott.
Erdély gyéren lakott vidékeire (kun, besenyő, szláv stb. népesség) még II. Géza meghívására – 1150 körül – nagyszámú németalföldi lakosság telepedett, és ott várakat, falvakat alapított – a mai Szászvárostól Barótig terjedő területen. Nagyszeben, eredetileg Hermann falva, volt legrégibb, legfontosabb településük. Már a XII. században felépült Kerc cisztercita kolostora is.
Az itt lakó székelyek tehát keletebbre költöztek, míg a XII. századra el nem érték jelenlegi lakhelyüket.
A Szentföldön 1198-ban alakult Német Lovagrendet (Domus hospitalis Sanctae Mariae Theutonicorum in Ierusalem, Jeruzsálemi Németek Szűz Máriáról nevezett Ispotálya – betegápoló közösségnek indult a rend 1118-ban, 1198-ban lovagrenddé alakult) II. Endre 1211. május 7. után hívta be Magyarországra és a Barcaság területére telepítette őket. A rend feladata a kunok elleni védelem, a határok megerősítése, gyéren lakott vidék telepesekkel való benépesítése volt, valamint a katolikus hit terjesztése a kunok között és területi hódítások voltak.
Lovagrend uralta vidék határait is II. Endre tűzte ki: a halmágyi vár gyepűjétől a gálti vár gyepűjéig, onnan Miklósvár gyepűjéig, majd az Olton felfelé a prázsmári patak beömléséig, aztán felfelé e patak eredetéig és a Tömös és Barca vize eredetéig, és vissza Halmágyig.
Ezt a Barcaságnak nevezett területet pusztának és lakatlannak írja le az oklevél. A király örök birtokba adta a területet, a lovagok szabad vásárt nyithattak, adót, füstpénzt nem fizettek, maguk választották bírájukat, és azon fölül csak a király fennhatósága alatt álltak. A kunok ellen favárakat és favárosokat építhettek. A földben talált kincseken 50%-os arányban osztoztak.
A rend, nagymesterük, Hermann von Salza vezetésével, hozzá is fogott a föld betelepítéséhez, és a kunok elleni hadakozáshoz és térítéshez. A lovagrenddel szász telepesek is érkeztek. Már 1212-ben új kiváltságot nyertek a kamara haszna adójának könnyítésével, valamint új birtokot is: Keresztvárt (Cruceburg, Kreuzburg) az eredeti határokon túl.
A rend hódításai kiválóak voltak, a király a Dunáig terjesztette birtokát. S mivel a lovagrend szervezete hármas tagolódású volt: a lovagok (fratres milites vagy pugnantes), papok (fratres orantes vagy capellani) és szolgáló testvérek (fratres servientes vagy laborantes), a nyugati kereszténység (római katolikus vallás) hamar elterjedt a Barcaságon és a meghódított területeken.
1213-ban Vilmos erdélyi püspök (1204–1221) a rendre ruházta a plébánosok kinevezési jogát az építendő templomokhoz. A kinevezett plébánost azonban kötelesek voltak bemutatni a püspöknek. A Barcaságon beszedendő tizedről is lemondott a püspök, de rendelete hatálya alól kivette a Barcaságon lakó magyarokat és székelyeket (csángókat?), akik azután is az erdélyi püspökségnek szolgáltatták be a dézsmát. A kiváltságokat a pápa 1218. április 19-én erősítette meg. A pápai rendelet szerint a plébános jelölteket azonban nem az erdélyi püspöknek, hanem az egri püspöknek kellett bemutatni – így a Barcaság 1218-tól az egri püspökség fennhatósága alá került.
1221-ben II. Endre rendelkezett az elfoglalt várföldek visszavételéről, a végrehajtás előtt azonban III. Honorius pápa közbenjárására ezt a Német Lovagrendre nem vonatkoztatták, sőt még újabb kiváltságokat kapott a királytól: a szabad sószállítás jogát az Olt és a Maros vizén, és azt, hogy a saját jobbágyaik vámfizetés nélkül utazhattak.
1223-ban a pápa három bullában rendelt el az önálló esperesség felállítását a Barcaságon. Ez az esperesség közvetlenül a pápától függött volna, sem az erdélyi püspök, sem az esztergomi érsek nem gyakorolhatott felette joghatóságot.
Az erdélyi püspökségből tehát kivált a szebeni dékánság és prépostság, valamint Barcaság területe, amelyet az esztergomi érsekség alá rendeltek.
Raynald erdélyi püspök (1222–1240) emiatt összetűzésbe került a lovagokkal.
III. Honorius pápa 1224. április 30-án négy bullát adott ki a Német Lovagrenddel kapcsolatban. Az elsőben engedelmességre intette a papságot és a lakosságot, a barcasági dékán iránt. A második oklevéllel a barcasági dékánra ruházta a Barcaság egyházi törvénykezésének jogát. A harmadikban a szentszék védelme alá helyezte a Barcaságot, s megtiltotta a magyarországi és erdélyi érsekeknek, püspöknek az egyházi bírói hatalom gyakorlását. A negyedikben a pápa a Barcaságot közvetlenül a pápai szék uralma alá rendelte.
II. Endre szintén 1224-ben adta ki a Diploma Andreanumot, az erdélyi szászok arany szabadságlevelét. A kiváltságlevél megszüntette a szászföldön még létező kisebb ispánságokat és a szászokat a magyar urak közül kinevezett szebeni ispán alá rendelte, betartva a szubszidiaritás elvét. Kisebb ügyekben a szászok saját bírái ítélkeztek, nagyobb ügyekben a szebeni ispán. A régi ispánságok helyén hét szász szék alakult meg. Az 1224-es Andreanum Európa első területi autonómiáját biztosító törvényes okirat. II. Endre a szász szabadságjogokat abban állapítja meg, hogy egy nép legyenek Szászvárostól Barótig, beleértve a szászsebesi székelyek földjét és Daróc földjét is.
A német lovagrend hódításai egyre intenzívebbek lettek, az elfoglalt birtokokat pedig fegyveresen próbálták megtartani. A lovagok önálló államiság létrehozására törekedtek, kővárakat építettek, és a legmagasabb pápai kiváltságokra hivatkoztak.
II. Endre 1225 tavaszán, Cruceburg bevétele után, fegyveres erővel kiűzte őket a Barcaságból (ehhez természetesen Gertrúd 1213. szeptember 28-án bekövetkezett halála is hozzájárult, hisz a rend elveszítette legfontosabb magyarországi támogatóját).
A pápa 1225. június 12-én megbízta Egres, Lilienfeld és Kerc ciszterci apátjait, hogy vizsgálják ki a lovagrend és a magyar király ügyeit, ezek megállapították, hogy a rend tényleg királyi földeket foglalt el. II. Endre és III. Honorius pápa közötti több levélváltás ellenére a király nem akarta visszafogadni a rendet.
Ezt követően a Német Lovagrend a Baltikumban telepedett le, és saját államot alapított.
A Német Lovagrend tizennégy esztendős barcasági tartózkodása alatt jelentősen befolyásolta a vidék, Erdély, de az egész ország fejlődését is, különösen a várak építése terén. Entz Géza szerint a Német Lovagrend várai ,,Erdély, sőt az egykorú Magyarország legkorszerűbb várai lehettek, s egységes, magas színvonalú védelmi rendszert alkottak e fontos területen”.
Az öt lovagvárban (Marienburg – Földvár – a Német Lovagrend fő barcasági vára volt, Szűz Mária, a rend védőszentje nevét viselte: castrum Sanctae Mariae; Cruceburg – a Király-hegyen; Királykő vára – Rucăr falutul északra; a feketehalmi Feketevár; a barcaszentpéteri Tatárvár) a vallásgyakorlást szolgáló belső kápolna is volt, de a lovagok a településeken is építettek templomokat, vagy utasításokat adtak templomok építésére. Entz Géza szerint: ,,A Barcaság kőegyházai mind 1200 után létesültek, mégpedig a lovagrend odatelepítésével kapcsolatban.”
A lovagrend kiűzése után II. Endre kiváltságos jogokat adott a szász telepeseknek, hogy elválassza őket a Lovagrendtől, kiegészítette területeiket, és önrendelkezést biztosított számukra. A mai Brassó területén a lovagokkal érkezett szász telepesek három kisebb települést alapítottak: Brassót, mely a Szent Márton templom, valamint a mai Hosszú utca és Közép utca találkozása táján volt; Bertalant, a Spreng hegy keleti oldalán; s Coronát a mai Fekete-templom körül, a Barcaságon pedig több kisebb szász település is létrejött.
A lovagrend kiűzése után is megmaradt a terület önrendelkezése, s a történelem folyamán széleskörű autonómiát élvezett.
Erre jó példa az Erdély Nagyfejedelemség egy különös vármegyéje, mely az akkori kor szintjén egyedülálló módon oldotta meg a területi autonómia problémáját.
Ez volt Felső-Fehér vármegye, 1744-ben vált ki az egységes Fehér vármegyéből, és 1876-ban beolvadt Nagy-Küküllő, Brassó, Háromszék, Udvarhely, Fogaras és Szeben vármegyékbe.
Miért volt különös ez a vármegye, miért jött létre, és hogyan oldotta meg a területi autonómia kérdéskörét?
A határok védelmére rendelt székelyek, csángók és szászok állandó katonai szolgálatot teljesítettek, s e szolgálat fejében privilégiumokat kaptak. Szabadok voltak, nem voltak jobbágyok, mind az Erdély más területén élők. Közigazgatásuk is sajátos volt, a Királyföldet (Königsboden, Fundus Regius, Pământul Crăiesc) alkották a szászok, illetve székekbe tömörültek a székelyek.
Miután Károly Róbert 1324-ben leverte a szászok Szentpéteri Henning comes vezette lázadását, székekre osztotta a szászok által lakott Királyföldet, 1486-tól Mátyás király azonban megerősítette az Andreanumban foglalt kiváltságokat, és kiterjesztette ezeket a Királyföld egészére, így létrehozva a Szász Univerzitást ([Sächsische] Nationsuniversität, universitas saxonum, Universitatea Săsească).
Szász székek: Kőhalomszék, Nagysinkszék, Segesvárszék, Szászsebesszék, Szászvárosszék, Szebenszék, Szerdahelyszék, Újegyházszék, később Medgyesszék és Selykszék.
Székely székek: Udvarhelyszék (fiúszékek: Bardócszék, Keresztúrszék), Marosszék (fiúszék: Szeredaszék), Háromszék (Sepsiszék, Kézdiszék, Orbaiszék, fiúszék: Miklósvárszék), Csíkszék (fiúszékek: Gyergyószék, Kászonszék), Aranyosszék (exklávé).
A székely székek élén a királybíró állt, aki kormányozta az egységet, s munkájáért felelősséggel egyedül a királynak tartozott. A székek és a Királyföld párhuzamosan létezett a vármegyék mellett, nem tartozott azokhoz, külön életet élt a szász közigazgatás, a székely szék és a vármegye.
A közigazgatás kérdésköre akkor kezdett bonyolulttá válni, amikor a katonarendiek birtokokra tettek szert, vagy a székek és a Királyföld területére főúri osztályhoz tartozott birtokosok telepedtek le, ott kaptak birtokot. Vagyis a társadalmi tagolódás behatolt a szabad területekre is, elkülönült pl. a székelyeknél a primor réteg, melynek egyes tagjai az arisztokráciába emelkedtek, birtokokat kaptak a székek területén, melyeket jobbágy munkaerővel műveltettek meg. Így megjelent a jobbágyság rétege e privilegizált területeken is: egy-egy nagybirtok a hozzá tartozó jobbágyfalvakkal.
A katonarendiek, kisbirtokosok, a főúri osztály és a birtokaikon dolgozó jobbágyok között belső viszályok merültek fel.
A kérdést valahogy orvosolni kellett. Így született meg Felső-Fehér vármegye. És miért volt különös ez a vármegye? Azért, mert területében nem volt összefüggő.
Felső-Fehér vármegye számos egymástól elkülönített s szétdarabolt területből álló vármegye volt. A szabad területeken kialakult jobbágyfalvakat – a főúri birtokkal együtt – különítették el, vonták ki a királybíró hatásköréből, s ezekből alkották meg a jellegzetes, összefüggő területet nem alkotó, szétszórt szigetekből összetevődő Felső-Fehér vármegyét. Az addigi Fehér vármegye (Gyulafehérvár székhellyel) így Alsó-Fehér és Felső-Fehér vármegyévé alakult.
A 19 kisebb-nagyobb foltban, de jól körülhatárolhatóan, sokszor egy-két falut leválasztva a többségi területből öltött testet ez a közigazgatási egység, melynek volt főispánja, alispánja, teljes adminisztrációja, vagyis önkormányzata. Összterülete 1733,6 km2, volt, 1870-ben 58 077 lakossal rendelkezett. Székhelye 1849-ig Mártonfalva volt (Martinsdorf, Metiş – Szeben megye), 1849 után pedig Erzsébetváros, Apafi Mihály szülővárosa (korábban Ebesfalva, Dumbrăveni, Ibaşfalău, Elisabetopole, Elisabethstadt, Eppeschdorf, Elisabetopolis – korábbi nevét az „eb”-ekről kapta, 1733-ban lett Erzsébetváros, az örmény katolikus plébánia védőszentje, Árpádházi Szent Erzsébet után).
1869-ben alakult kereskedelmi és iparkamarájának székhelye Brassó lett.
Az 1867-es kiegyezéssel vége szakadt Erdély három évszázados különállásának. A kompromisszum egyik alapfeltétele magyar részről éppen az 1848-ban elfogadott Unió maradéktalan érvényesítése volt. Az egyesítés után a közigazgatási rendszer egyre bonyolultabbá vált, szükségessé vált Magyarország újratagolása. 1870-ben, a 42. sz. törvényjavaslattal megkezdődött a közigazgatási újrafelosztás. Háromszék Brassó megyével való egyesítése az erdélyi közigazgatási rendezés központi kérdésévé lépett elő.
A barcasági magyarság nagy reményeket fűzött a Háromszékkel való egyesítés gondolatához. 1876 áprilisában ennek a kétségekkel teli optimizmusnak adtak hangot: „…általános örömet keltett a barcasági magyarságban Háromszék felirata a kikerekítés tárgyában. A magyar nemzet hibás eljárása, miszerint idegen közigazgatás alá bocsátotta, hol hosszú időn keresztül más nemzetiségnek fejőstehene lett, ősi szabadságából kiforgatták és rányomták a jobbágyság bélyegét. Az országgyűlés bölcs intézkedésétől függ jelenleg a barcasági magyar népünk jövője, megerősödése. 1870 óta annyi deputáció ment Pestre, annyit siránkoztak Brassó nyomorgatása ellen. Eredmény semmi, a szászok újra lefoglalták a tömösi erdőket, melyeket soha nem bírtak, sem őriztettek. Bármint óhajtjuk a két megye egyesülését, nem táplálunk semmiféle reményt ennek lehetősége felől. Mondja ki az ország, hogy jobbágyok vagyunk, ami legyen, ez esetben váltson meg az ország, mert megváltotta az egész ország jobbágyait és fizessen Brassónak néhány milliót. Háromszék tiszelt közönsége és országos képviselői mozdítsanak meg mindent érettünk. Háromszék határa kiterjedhet Apácától Törcsvárig, s onnan Predeálig, innen le Hétfalun magába foglalná a Zajzoni borvizeket is. Nekünk a két megye összeolvasztásában tehát más érdekünk nincsen, csak az, hogy megmeneküljünk Brassó mostoha atyáskodásától.”
1876. május 18-án az országgyűlés közigazgatási bizottságában élénk vita tárgyát képezte Háromszék megye területi szabályozása is. Ez alkalommal olvasták fel a hétfalusi magyarság 600 aláírással megerősített kérését – a Századosperre hivatkozava –, amelyben Háromszékhez való csatlakozásukról értekeztek. Tisza Kálmán belügyminiszter nem tartotta méltányosnak a Brassó körüli falvak Háromszékhez való csatolását, mindkét megyét életképesnek tartotta. A szavazásra bocsátott törvényjavaslatot egyetlen többséggel fogadták el. Hétfalu Brassóhoz került.
Háromszék vármegye a következő Felső-Fehér megyei helységekkel gyarapodott: Márkos, Nyén, Bodola, Bodza vidéke, Lüget, Nyárospatak, Előpatak, Hidvég, Árapatak, Erősd, Bükszád, Mikóújfalu, Alsóvolál, Felsővolál, Karatna, Peselnek, Szárazpatak. Ezek közül Nyén, Bodola, Márkos, Bodzavám kéréssel fordultak a belügyminiszterhez Brassóhoz való csatlakozásuk érdekében. Így kerültek ezek a települések Brassó vármegyéhez.
Az 1876 évi XXX. törvény megszüntette a szász és székely székeket, ezeket az egységes megyerendszerbe tagolták.
A jobbágyfelszabadítással is indokolva megszűnt a területi autonómiának e kiváló példája, Felső-Fehér vármegye.
Erdély területén 15 vármegye alakult, amelyek elnevezésükben őrizték múltjuk hagyományait. A megyék élén mindenütt a kinevezett főispán állt, mint a kormányhatalom képviselője, míg az igazgatás ügyeit a megyegyűlés által 6 évre választott alispán és alárendeltjei, a járásokban az ugyancsak választott szolgabírák intézték. Csökkent a megyék önállósága, és erősödött a centralizáció. A megyegyűlés maradt a parlament mellett az egyetlen vitafórum, ahol az országos politika kérdéseivel is foglakozhattak, és határozatokat hoztak.
1876. szeptember 4-én került sor Brassó vármegye alakuló közgyűlésére. A főispán Szentiványi Gyula lett. Az új vármegye nagyjából egybeesett Barcaság történelmi területével, így ha manapság a Barcaságról beszélünk, akkor ezalatt a volt Brassó vármegyét értjük.
A történelem forgatagában azonban nem volt hosszú életű az új vármegye.
Az első világháborút lezáró trianoni békediktátum, 1920. június 4-én Erdélyt Romániához csatolta, és az új közigazgatási rendszerben tovább alakult a Barcaság sorsa is.
1926-ban rajzolták újra először az adminisztratív egységek határait, majd 1938-ban II. Károly diktatórikus elvei érvényesültek. 1940-ben nemcsak a II. Bécsi Döntés rajzolja újra Erdély térképét, hanem Mihály király is a megmaradt Romániájét.
A II. világháború végével és a kommunista rendszer kialakulásával megszűnik az addigi 58 romániai megye, s helyettük 28 tartomány jön létre. 1950-től Brassó vármegye Háromszékkel együtt Sztálin-tartomány lesz. 1952-ben összevonják a tartományokat, és a 18 új tartomány egyikeként megjelenik a Magyar Autonóm Tartomány is. Brassó továbbra is Sztálin-tartomány. 1960-ban 16 lesz a tartományok száma, s megjelenik a Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Ekkor Brassó és Fogarasföld Brassó tartomány név alatt szerepel.
A megyerendszert 1968-ban vezették be, ekkor – az addigi tartományokból – 39 megyét hoztak létre. Az új Brassó megye magába foglalja a Barcaság, Fogarasföld és Kőhalomszék egyes településeit is.
Fő hírek
Javaslataink, ha felénk jár utad
Szállás
Szállásajánlataink a barcasági régióra, kiemelkedően a tíz barcasági csángó falura szólnak.
Olvass továbbÉtkezés
A hagyományos barcasági csángó települések étkezési lehetőségei egyelőre korlátozottak, ezért határaikat átlépjük, de igyekezünk jellegzetes, egészséges, helybeli termelők termékeit felhasználó éttermeket ismertetni.
Olvass továbbHelyi idegenvezetők
A Barcaságot, a barcasági hegyeket és településeket jól ismerő helyi vezetőket és oktatókat ajánljuk, ahhoz, hogy a Barcaságon tett látogatás minél hitelesebb legyen.
Olvass tovább